„Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanõ hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.”

Császártöltés területén érdemleges régészeti ásatás nem folyt, ezért nagyon nehéz a múltbéli eseményekrõl képet alkotni. Valószínûsíthetõ, hogy a környékbeli településekhez hasonlóan itt is élhetek már az õsidõk óta emberek. Az ismert leletek alapján kijelenthetõ, hogy a szarmaták és az avarok biztosan lakták már ezt a térséget. Változatos földrajzi adottságok jellemzik a település környékét, hiszen ¼ része a Solti síksághoz tartozik, ártéri jellegû terület. Ez az õrjegi terület lápos, zsámbékos, gazdag flórával és faunával rendelkezik. A másik ¾ része viszonylag barna homokos rész, amely kelet felé haladva egyre homokosabb, néhol – az Illanccsal határos részeknél - már szabadon mozgó futóhomok. A különbözõ részek között 15-20 méteres szintkülönbségek is lehetnek. A Kecel és Baja között húzódó magaspart adja a természetes határvonalát a két különbözõ adottságú területnek.

Ez a vidék a honfoglalás után Árpád fia, Solt vezér felügyelete alá tartozott. A tatárjárás és a török dúlás sem kímélte, hiszen itt húzódott a fõ kereskedelmi útvonal a déli területek felé. A történelmi ismereteink alapján kijelenthetõ, hogy a török uralom után kialakult munkaerõhiány tette szükségessé a térség betelepítését, hiszen a föld- és szõlõterületek parlagon heverve elvadultak és kihasználatlanul álltak. Az 1690-es évektõl kezdõdõen már találkozhatunk a birtokosok magántelepítésével. Állami szinten csak 1755 után, Mária Terézia telepítésrendelete nyomán indult el ez a folyamat. Német parasztokat és iparosokat hívtak hazánk területére. II. József folytatta édesanyja munkáját és ezáltal közel félmillió telepes érkezett a gyéren lakott területekre. Az ide érkezõ parasztok házhelyet, szántóföldet és kaszálót kaptak. Császártöltés hivatalos megalapításának dátumát 1744-re teszik a kutatók és Patachich Gábor kalocsai érsek nevéhez kapcsolják.

1744 nyarán kb. 50-60 család vállalta az áttelepülést, akik Würtenberg délkeleti részébõl, Oberschwabenból indultak útnak a jobb élet reményében. A betelepülõk az érsekség szabad jobbágyai lettek, vagyis megtarthatták a szabad költözködés jogát, de vállalniuk kellett a hûbéri terheket. A község hivatalos telepítõ levele 1966-ban került elõ a kalocsai érseki levéltár anyagából. Ebben szigorú szabályokhoz és kötelezettségekhez kötötték a letelepülést. Megállapították az adóterheket, rendelkeztek a kötelezõ robotról és ajándékokról, elõírták a szõlõtelepítéseket.

1832-ben a Kalocsai Székesfõkáptalan átvette az addigi érseki birtokokat. 1857-ben az úr-béli váltságot szabályozó „Egyezség” rendezte a volt jobbágyok és földesuruk, a Kalocsai káptalan jogi és gazdasági viszonyát. A szõlõültetvényeket sújtó filoxéria fertõzés miatt új szõlõket ültettek. Az 1900-as évek kedveztek a gazdálkodásnak, hiszen a világpiaci árak folyamatosan emelkedtek és szép haszonra tehetett szert, aki gondos gazda volt. Az I. világháború évei visszavetették a fejlõdést, a falubeliek közül 102 ember halt hõsi halált a fronton. Az 1929-ben kirobbant világgazdasági válság a mezõgazdasági termelésre is rányomta bélyegét. A termények ára lezuhant, értékesíteni lehetetlen volt. Ismét sokan kerültek a tönk szélére. Közel öt évbe telt mire kicsit is enyhülni látszott a helyzet és elindult egy lassú fejlõdés. Új szõlõket ültettek a gazdák, jellemzõen Kövidinka, Szlanka, Sárfehér és Kadarka fajtákat. A töltési borok országos hírûvé váltak és igen keresettek voltak.

A viszonylagos nyugalom évei után ismét viharfelhõk gyûltek hazánk kéklõ egén és a háború szele újból végigsöpört Európán. Nyomában romba dõlt házak és derékba tört életek maradtak. A falu is sok fiát áldozta fel a haza oltárán, akik visszatértek a többévnyi „malenykij robotból” soha nem tudták elfeledni a látott borzalmakat. 1947-ben újabb szörnyûség várt az itt élõkre, a kitelepítés. Mindent elvettek tõlük, a házat, a földet, az állatokat. 115 családot vittek el fél év alatt. Helyükre a felvidékrõl telepítettek be közel 200 családot, akik a kitelepítettek házaikba lettek elszállásolva és megkapták a hozzájuk tartozó ingóságokat is. Az õslakosság nagy része apránként visszatért a faluba, ismerõsöknél, rokonoknál húzták meg magukat és a semmibõl próbálták újrakezdeni az életet. Keserves évek következtek rájuk, de szívós kitartásuknak köszönhetõen apránként visszavásárolgatták földjeiket a betelepültektõl, akik közül csak kevesen tudtak gyökeret növeszteni és idõvel továbbálltak. 1945-47-ig több részletben is földosztást tartottak, amely lehetõvé tette, hogy az eddig cselédsorban, fõleg napszámból élõ emberek maguk is gazdákká váljanak.

A Császártöltésre települõ svábok már találtak az árterület szélén húzódó löszfalba vájt kezdetleges pincéket, amelyekhez több százat építettek az évek során. A legtöbb pince 15-20 méteres, de vannak ennél sokkal hosszabbak is. Hõmérsékletük egész évben állandó, 15o C körüli, amely ideá-lis hõmérséklet a borkészítéshez és tároláshoz. Eleinte kamra nélküli lyukpincéket készítettek, a késõbbiekben a pincegádor ajtaját téglafalba foglalták. A praktikum azt kívánta, hogy a pincébe használt eszközöket ne kelljen hazaszállítani, ezért a pincegádor elé, az utcafrontra merõleges tetõvel alacsony, kunyhószerû építményt emeltek, amelyeken csak ajtó, esetleg szellõzõ volt. Felegyenesedni az ajtó vonalában lehetett. A kétoldali fedett rész kizárólag tárolásra volt használható. Ezt az ötletet fejlesztették tovább úgy, hogy olyan belmagasságot alakítottak ki, amely már alkalmassá tette az építményt arra, hogy présházként használják. Ekkor alakult ki az itteni présházakra jellemzõ forma, ahol a nyeregtetõ alatti homlokzat közepén ajtó van, mellette kétoldalt pedig egy-egy ablak helyezkedik el. A legtöbb pincét az idõk folyamán téglával burkolták, de találunk még olyant is szép számmal, ahol látható az eredeti löszfalba vájt boltív. A tetõk jellemzõen cserépborításúak voltak és a présházak többé-kevésbé egységes stílust alkotnak. Évtizedekig a falu lakosságának fõ jövedelem forrása a szõlõtermesztés és bortermelés volt. Éppen ezért nagy becsben tartották és gondosan ápolták a pincéket és présházakat. Mivel az építmények szorosan egymás mellett épültek, óhatatlanul is azt eredményezte, hogy szoros emberi kapcsolatok alakultak ki. Az egymásrautaltság még inkább közelebb hozta egymáshoz az embereket. Így élénk társasági élet alakult ki, amelynek még ma is szép hagyományai vannak a településünkön. Az utóbbi évtizedekben sokan felhagytak a gazdálkodással, a kistermelés már nem kifizetõdõ. Természetesen saját fogyasztásra még sokan készítenek bort, de kereskedelmi mennyiséget csak néhány nagyobb területen gazdálkodó gazda készít csak. A fiatalok könnyebb, jól fizetõbb munka után néztek. A présházakat, pincéket azonban jellemzõen megtartották a családok és ma már inkább a kulturális élet szerves részeivé váltak. Családi ünnepségeket, baráti összejöveteleket tartanak bennük. A tavalyi Falualapítók Ünnepének záró programját, az egyik pincesoron tartottuk, ahová kb. 500 ember jött el. /A „Legyen a vendégünk!” szlogennel meghirdetve óriás süteményt állítottunk össze./ A gazdák kinyitották a pincéket és bárkit szívesen vendégül láttak egy pohár jóféle töltési borral.

Jelenleg öt pincesor öleli körül a településünket: a Kis-sori, a Vidámsori, a Káposztáskerti, a Fõkáptalani és a Bajtárs utcai pincék. Körülbelül 320 pince van használható állapotban. Ezek a pincesorok szervesen beépültek a falu vérkeringésébe, nem alkotnak külön egységet. Az elõttük húzódó út aszfaltos, közlekedésre alkalmas.