„Akinek nem adta meg a jó sorsa, hogy a pusztát lássa, még elképzelni sem képes azt a végtelen sík határt, ahol csodálatos csend honol, s ahol a semmivel sem hasonlítható tiszta égbolt összeölelkezik a zöldellõ legelõvel messze-messze a távolban, amely mégis szinte karnyújtásnyi távolságnak tûnik a belefeledkezõ számára.”

Bugacpuszta a Duna és Tisza között, annak középsõ részén, az ún. kiskunsági homokhátságon helyezkedik el, Kecskemét és Kiskunfélegyháza határában. A legismertebb magyar puszták egyike, területe védetté nyilvánított, a Kiskunsági Nemzeti Park része, annak legnagyobb területe (11 488 ha). Flórája, faunája egyedi, több csak e helyen élõ növény és állatfaj is ismert közülük.

Földrajzi adottságok, növény és állatvilág:
Területén felszín-alaktanilag egymást váltják a szélbarázdák és az éles gerincû meredek homokbuckák. A meredek buckaoldalak és buckatetõk legszárazabb és tápanyagban legszegényebb növénytakarója a nyílt homokpuszta-gyep. Elsõ virágzó növények között a ritka fekete kökörcsin, melynek bókoló virágaival ritkán találkozhatunk a Duna-Tisza közén. Feltûnõ a tömegesen virító sárga homoki pimpó, a tavaszi kõhúr, az apró fehér, és a törpe árvácska. Májustól teljesedik ki a buckák növényvilágának színpompája. A báránypirosító és naprózsa mellett nem ritka a sárga virágú homoki varjúháj, a homoki vértõ, a homoki nõszirom és a szalmagyopár. A már jól ismert fajok mellett itt találhatunk néhány igazi ritkaságot. Az egyik ilyen a gyapjas csüdfû, melyet könnyû felismerni erõsen bozontos és elálló szõrû föld feletti hajtásairól és sárga virágairól. A homok õsszel is tartogat meglepetéseket. Ekkor hozza virágát egyik bennszülött növényünk a homoki kikerics, mely õsszel hozza lila színû virágait, de csak tavasszal fejleszt leveleket és hozza a termését, melyek õszre már elszáradnak. A buckák széles-lapos tetején erõre kapnak a nyárfák, és kisebb nagyobb záródott foltokat alkotnak. Alattuk gyakori a közönséges boróka, másutt a galagonya,a kökény a sóskaborbolya és a fagyal. A borókás-nyárasok aljnövényzetében nem ritka a piros madársisak, a vörösbarna nõszõfû, és az 1994-ben felfedezett bugaci nõszõfû. Mindhárom faj az orchideák közé tartozik.

Az állatvilágot tekintve gyakoriak a hangyalesõ lárvák tölcsérei a nyílt homokon. A kifejlett állatokat már nehezebb felfedezni. Az egyenesszárnyúak közül a sáskák a leggyakoribbak. Gyakori a homokszínû sáska, melynek hátsó szárnya halvány azúrkék. Méretével is kiemelkedik a sáskák közül a megnyúlt fejérõl könnyen felismerhetõ sisakos sáska. Néhány éve egy terepbejárás során bukkantak rá a nemzeti park szakemberei a ragadozó életmódot folytató fûrészlábú szöcskére, mely 15 centimétert is meghaladó testhosszával érdemelte ki a - Magyarország leghosszabb rovarja - megtisztelõ címet. A napsütötte helyeken gyakran láthatjuk sütkérezni a homoki gyíkot, és a zöld gyíkot is, alkonyatkor merészkednek elõ a barna ásóbékák, és a zöld varangyok.

A puszták és az erdõk leghangosabb lakói a madarak. Gyakori a szajkó, a feketerigó, az örvös galamb, a fülemüle, a vadgerle, a sárgarigó. Egyre gyakrabban látható a magasban keringõ egerészölyv is. Az odvas fákban gyakran fészkelnek a seregélyek és a csókák és szalakóták is. Alighogy a nap lebukik, máris elkezdi pirregõ énekét a lappantyú, mely alkonyattól a hajnalig csapongva vadászik repülõ rovarokból álló táplálékára. A bugaci puszta képéhez évszázadok óta hozzá tartoznak az õsi magyar háziállatok, a racka juhok, a szürke marhák és a magyar kisbéri félvér lovak.

Rövid történeti áttekintés: /1562-1944/
Bugac-és Monostorpuszta Duna-Tisza köze legnagyobb legelõje már hosszú évszázadok óta a nomád pásztorkodás színhelye volt. A XVI. században (1562-ben) már mindkét pusztát kecskemétiek bérelték. (Bugac és Monostor területe négy pusztából áll: Kis-és Nagy-Bugac, Alsó- és Felsõ-Monostor). Bugac évszázadokon keresztül kun terület volt. A középkorban a mai Bugacpuszta közepe táján feltételezések szerint község, település volt: Bugacháza néven. E település viszont már a török hódoltság elején elpusztul. Monostor- és Bugac-puszta együttvéve közel 30.000 ha területû (erdõs, szikes-tavas, legelõ) birtok teljes egészében 1901-tõl lett Kecskemét város tulajdona. A 19. század utolsó évtizedében 1894-ben Kada Elek kezdeményezésére több neves író, költõ, festõmûvész kereste fel Bugacpusztát. A következõ évben 1895-ben látogatott el a híres természettudós, etnográfus és országgyûlési képviselõ Herman Ottó, aki nagy szakértelemmel tanulmányozta a puszta néprajzi értékeit a nomád pásztorélet titokzatos világát. 1894-tõl a helyi és országos lapokban (Kecskeméti Lapok, Kecskemét, Vasárnapi Újság stb. ) több méltatás jelenik meg a bugaci pásztorok életvitelérõl, a pásztorélet romantikus világáról. 1896-ban Herman Ottó kezdeményezésére az Ezredévi Kiállításon is bemutatásra került a bugaci pásztorélet látványos formában. Ezután vált igazán ismertté Bugacpuszta, mint az õsi magyar nomád pásztorélet színhelye, ahová igen sokan (belföldi és külföldi mûvészek, tudósok) a késõbbiek folyamán el is látogattak személyes tapasztalatszerzés céljából. Az 1932-es év hozott nagy változást a bugaci idegen-forgalomban, 4 kecskeméti újságíró tervezetet készített a kecskeméti idegenforgalom lehetõségeirõl. A tervezet egyik fontos célkitûzése volt a ”bugaci puszta népéleti, és jószágtenyésztési érdekességeinek bemutatása”. Vagyis a bugaci puszta és pásztorélet bemutatása a hazai és külföldi turistáknak. 1933. május 21. fordulópontot jelentett Bugac idegenforgalmának életében. Az országos idegenforgalmi szervek, és az országos sajtó részére e napon rendezte meg az idegenforgalmi iroda a bugaci bemutatót. Ettõl a naptól a bugaci idegenforgalom világsikert aratott. Látogatók, fõleg külföldiek ezrei jönnek, közeli és távoli országokból a bugaci pásztorélet megtekintésére. 1937-ig közel 20.000 látogatója volt a bugaci pusztának.

Pásztorélet hagyományai Bugacpusztán

Hierarchia
Mint az élet bármely más területén, a pásztorok körében is megvolt az a bizonyos hierarchia = rangbeosztás. Kifejezetten a pásztorok körében a "legfõbb méltóság" a számadó volt. A hierarchia = ranglétra következõ fokán a pásztor, majd a bojtár, s kisbojtár következett. Ugyanígy megvolt magának a hatalmas pusztának is a vezetési hierarchiája. Itt a ranglétra legmagasabb fokán a pusztabíró állt. Õt a pusztagazda, majd a pusztacsõsz követte. Részükre tanyákat építtetett a város ahol lakhattak.

Viselet
Az egyik legjellegzetesebb a pásztorkalap. Ha semmi más nem is, de a kalap eligazította a pusztai embert, hogy gulyás, csikós, vagy juhász emberrõl van szó a beszélgetõ partnerét illetõen. Bugac esetében némi eltérés tapasztalható pl. a hortobágyi pásztorviselettel szemben. Bugacon ugyanis a pásztorok csaknem egyöntetûen „juhászkalap” kalapformát használták, melynek különleges jellemzõje az árvalányhaj bokréta. Hozzátartozott a pásztorviselethez a díszes, pitykésgombos mellény és a még színesebb szûr, amely ha megázott olyan szilárddá vált, hogy megállt önmagától is a talajon. El nem maradható ruházata volt a pásztoroknak a rövidebb vagy hosszabb szõrû suba. Nyáron kifele fordították a szõrös felét, s ekkor nagyon kellemes hûvöst adott, télen pedig a befele fordított szõrzet tökéletesen meg tudta védeni a pásztort akármilyen kemény hidegben is. A napjainkban az idegenforgalom számára bemutatott –Bugacon jellemzõ- fehér borjúszájú inget, a fehér rojtosszélû gatyát és a fekete, pitykésgombos mellényt csak ünnepi alkalmakkor viselték.

Mindennapok
A pásztorok a ruházatukat és élelmüket a különbözõ módokon készített cserényeikben tartották. Általában este fogyasztottak fõtt ételt, amit a mindenkori "lakos" a cserény-ügyeletes fõzött, s a legtöbbször szárított húsból fõtt gulyás, pörkölt, vagy sûrûtarhonya, netán sûrûlebbencs volt. A bográcsot a cserény közepére helyezték a "kutyagerincre" s mindenki abból kanalazott, a pásztor rangot, kort, stb-t figyelembevéve. Egyik kedvenc ételük volt még a tarhó, ami valamelyest hasonlít a napjaink joghurtjához, de méginkább az aludttejhez. Savanykás íze kitûnõ szomjoltó is volt.

A puszta fia - a csikós, lóra, s néha nem is egy lóra termett ember, aki ismeri lovának minden gondolatát, s a lova ugyanígy a vele foglalkozóét. Ennek eredményeként igen gyakran csak egy egyszerû csettintés, halk suttogás irányítja az egyébként is bámulatosan tanulékony és értelmes lovat. Aki látta csak egyszer is a Pusztaötös vágtáját, sohasem felejti azt el. Különösen nem azt, ahogyan a csikós áll a három elsõ vágtázó ló mögötti kettõnek a hátán, s nem is a kezében tartott szíjakkal, hanem a lábaival irányítja a vágtató lovakat.

Napjainkban a pusztai emberek régvolt mindennapjait a Kerényi József tervei alapján készült Pásztormúzeummal, a pusztán felépített pásztorépítményekkel és a csikósok ügyességi bemutatójával elevenítik fel. Ezek közül kiemelkedõ a „Pusztaötös”, mely tanúsítja a ló és az ember közötti kapcsolat erõsségét.