„A Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti gyűjteménye) legnagyobb gyűjteményi egysége Tóth Menyhért festőművész (1904–1980) több ezres életműve. (Az életmű összegyűjtését a Bács-Kiskun Megyei Tanács kezdte el 1974-től, először vásárlás, majd 1981 után hagyatéki szerződés útján.) Hosszú élete során a paraszti életvitelt soha el nem hagyta, napközben szobafestő és földműves, este pedig festőművész volt. Magányos, de európai szintű életművét még csak most kezdik megismerni és értékelni külföldön. A természettel való igen aktív, erőteljes, álmokban és mesékben gazdag együttélés jellemezte. Egy kiveszőfélben lévő emberi világlátást képviselt, melyben az emberlény és a természetanya még együvé tartozott, és olyasfajtaképpen beszélgettek egymással, mint ahogy tette ezt Mikszáth „tűzhelyalapító tót atyánkfia”, Lapaj, a híres dudás.
„A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá. Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? (...) A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. (...) És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának, örömének lennie. (...) ...a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak, s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje.”
Tóth Menyhért Mórahalmon, a Szeged környéki tanyavilág egyik központjában született. Igazi lakóhelye, művészetének „valódi szülőföldje” ötéves korától azonban Miske volt. Még gyermekkorában támadta meg a gümőkór, amelynek legsúlyosabb következménye egyik szemének tönkremenetele volt (évekig nyitott szemmel kellett aludnia). 18 éves korában Kalocsára ment szobafestő inasnak, így működhetett közre 1924-ben a foktői templom kifestésében Lohr Ferenc mellett:
„A megbízott iparművész felfigyelt rajztehetségemre, s az angyalkákat velem pingáltatta. A nagy hidegben lábam és testem átfázott, beteg lettem. A lábamat amputálni kellett (...) Talán ez az esemény volt végleg döntő életemben: létrázáshoz nem voltam alkalmas amputált féllábbal (...) Nagyon furcsán hangzik, de nagy öröm vett rajtam erőt, hogy most már a kedvem szerint való rajzolásért és festésért nem köthet belém senki. (...) A műtét után szüleim is megengedték, hogy teljesen a rajzolásnak adjam a fejemet. Nem kellett már a ház körül, meg a mezőn annyit dolgozni.”
1929 őszén vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Vaszary János, a mester volt az egyetlen, aki emberséggel közelített hozzá. Iszonyú körülmények között, nagy szegénységben tengődött a fővárosban, s számtalan lelki sérülés is érte.
„Én akkor feketére feketével festettem. Persze hogy bolondnak tartottak. Most már többet tudok valamivel és tudom, hogy az emberek belül fehérek. Tiszták, csak befeketítették őket, a rájuk kent szennytől lettek sötétek és görnyedtek...”
Nem meglepő tehát, hogy nem bírt megmaradni a fővárosban, amely „olyan mesterkélt, kibírhatatlanul kaotikus és disszonáns volt”, és egy ideiglenes hazaköltözés után 1935-ben végleg visszatér Miskére. A már akkor is egészségtelen módon Budapest-központú magyar művészeti életből Tóth Menyhért önként kivonul, s az 1941-es kiállítástól eltekintve gyakorlatilag három évtizedre eltűnik a szakma és a nagyközönség elől. A nagyjából a negyvenes évek végéig tartó korai korszakát Bánszky Pál a „próféciálás” kifejezéssel illette. Gyakorta jelenik meg ekkor Tóth Menyhért festészetében a népi motívumokkal átitatott a keresztény ikonográfia. A jó és a gonosz küzdelmét megjelenítő művek szerves részei a magyar népi tárgyi kultúra emlékeiről (pl. falvédők) idézett vagy ahhoz hasonlatos, gyakorta megjelenő feliratok, mint például „ISTENHEZ MINDEN EMBER / MER JAJ A GONOSZNAK” A jó kovács című képen. A Kereszten az útmenti keresztek Krisztusa kifeszített állatbőrré változik át egy szürrealista, minden élőlényt egyenrangúvá oldó látomásban.
Tóth Menyhért leginkább ismert korszaka életének utolsó két évtizede. Műveit mindenekelőtt panteisztikus hite, a népmesékre jellemző antropomorfizmus és az örökös metamorfózisok sora, a minden élőlény felé áradó szeretet formálta. Leggyakrabban az állatábrázolásokat ruházza föl antropomorf jellegzetességekkel. Ezzel szoros összefüggésben vannak azok a művei, ahol az ember és az állatok egymásrautaltsága, sorsközössége jelenik meg. Az emberhez kötődő állatok közül mindenekelőtt a ló tölt be kiemelt szerepet festészetében, leggyakrabban az ember és a ló viszonyát elemezve (pl. Műlovarnő). De megjelenik a festményeken az állatok (nem csak a ló) és az ember által teremtett mesterséges világ vizuális összeütközése is, mint például a Tigrisen.
Tóth Menyhért utolsó korszakára egy hihetetlenül tömör jelképi szintet ért el a műveiben, melynek magaslataihoz hosszú évtizedek alatt stílusának folyamatos egyszerűsödése is hozzájárult. A hatvanas és a hetvenes évek közötti stílusbeli és ikonográfiai átmenetet jelző kulcsmű a monumentális Parasztok, ahol az ég és a föld egybeolvad, ahol a monumentális kultikus szobrokat idézően megformált, „Naparcú” parasztfigurák emelkednek mitikus szintre. A Parasztok tehát részben a szakrális és a profán szerves egyesülésének élményéről szól, ahogy a Betlehemesek is, melyről így mesélt az alkotó:
„Így történt, jöttek a szobámba, gatya és szárnyak, ki látott ilyet! Hát együltömben megfestettem őket, a parasztarkangyalokat, amint földbe gyökeredzik a lábuk. Ez így volt, változtatni ezen nem lehet, nem szabad.”
Archaikus előképek, koncentrált és nagyvonalú formák, teljességre való törekvés, mágia, egyetemessé táguló jelrendszer. Főművek egész sorozata születik meg a fehér korszakban.
„Már odajutottam, hogy fehérrel, fehérrel a fehérben a lehető legkevesebb formával és minél tömörebben mindent átsugározni, még a gonoszságot is.”
A hetvenes évek festményeit bevonó fehér fátyol sokszor csak sejteti a formákat, Tóth Menyhért vizuális fantáziánkra, teremtő képzeletünkre bízza az alkotás „befejezését”, átélő kiteljesítését.
Tóth Menyhért művei nem a legkönnyebben befogadható alkotások. Ez nemcsak saját falusi környezetében derült ki annak idején, hanem például egykori művész ismerősei körében is. Így mesélt el erre egy példát Schéner Mihály:
„Emlékszem egyik «elkötelezett» képére, amelyet egy kiállításra szánt. A témája: «Kossuth Lajos apánk és gyermekei». Hosszan magyarázta nekünk, barátoknak: «Kossuth a középen áll, kimagaslik, mert ő mindannyiunk apja, körülötte gyermeksereg táncol körbe-körbe». Mi valójában csak tekergőző vonalakat láttunk, amolyan spirohétákat. Menyus lelkesen magyarázta, hogy ezek a boldog gyermekek. Kossuthtot is csak az ő mérhetetlen fantáziája látta Kossuthnak. Jót nevettünk Menyus ezen kompozícióján, sőt, ő is velünk nevetett, naiv ártatlansága és hite vetekedett Szent Ferencével.”
Tóth Menyhért a XX. századi magyar képzőművészet talán legegyetemesebb érvényű életművének alkotója. Tette mindezt úgy, hogy alapvetően öntörvényű, mindig a saját útját járó művész volt, aki szándékosan sohasem törekedett arra, hogy az aktuális nemzetközi trendeket kövesse. Az irányzat-lovag alkotókkal szemben valóban egyedit, sehova nem sorolhatót, érdemben utánozhatatlant hozott létre, amely éppoly európai, egyetemes, mint amennyire magyar.
„Nézem a múltkor egy fiatal festőnek a kiállítását. És gondolom: ha valaki idejön külföldről, azt mondja: ilyet látok én otthon is. De hol van az, amelyiknek olyan íze van, hogy csak itt van? Csak magyar. Hát ezt akartam én egész életemben elfogni.”
Tóth Menyhért életműve
Az elismert művész életművének legnagyobb része itt található Kecskeméten. 1976-ban Érdemes Művész,1990-ben posztumusz Kossuth- díjat kapott.